Részletek
Erdős Attila negyedik verseskötetében ismét harminchárom verset olvashatunk – az aligha magyarázandó szimbolikájú szám ezúttal is azt az alkotói alázatot mutatja, mely a szerzőt mindig is jellemezte. A kötet versei ugyanazon a felismerhető hangon szólalnak meg – de önismétlés nélkül –, és ezúttal is rövid, most jellemzően nyolcsoros, keresztrímes darabokat olvashatunk (e tényre reflektál is az egyetlen igaz út a kánonba című versben: „csak írd meg naponta nyolc sorod, / a sorvégnek legyenek mozgó mintái”), melyekben biztos kézzel ragadja meg mindennapi tapasztalatait, és épít belőlük szikáran pontos „befejezetlen mondatokat” – fontos, jelentéssel bíró ténynek látom, hogy bár a versek alapvetően központozottak, nincs olyan, melyben mondatzáró pontot találnánk. A korábbi kötetekhez képest az e versekben megszólaló beszélő némiképp rezignáltabban, ugyanakkor tisztábban látóan foglalja mondataiba mindazt, amit megél (külső és belső megélés ez egyszerre), s így mondja el, hogy vannak, „[…] akik nem hagytak nyomot, / akiknek értelmet adni csak használatuk szokott”, hogy van hely, „ahol az életnagyság mértana sérül, / mert a terjedelem téralkotó élmény”; miközben tudja azt is, hogy „mozgásban kell tartani a kegyelmet” – ez utóbbi természetesen a szerző alapvetően keresztényi alapállására (is) utal. De nem csak emiatt nem nevezhetőek ezek a versek kiábrándultnak: természetesen megjelenik Erdős eddigi köteteinek állandó szereplője, a társ, M. K. is újra, aki „szervezőelem a privát térben”. K. Kabai Lóránt
