Elbeszélők a két világháború között I.

A novella nehéz műfaj. Aki novellát ír, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Hiszen teljes sorsot kell megjelenítenie, de mozoghat az óra teljes számlapján, vagy csak egy szűk cikkelyén. Nincs tere, hogy a kezdettől végig ívelő történetet beszéljen el, csak egyetlen kiragadott részletről szólhat, amelynek azonban a teljeset, az egészet kell magába sűrítenie. A legtöbb novellaelmélet - áhítozva valami megfoghatóbb iránt - a regény és a novella különbözőségére épül. A regény életet ad, a novella életjelt. A modern novellának két csoportját különböztetik meg: az egyik hősei a tevékenyek, a cselekedni tudók, akiknek saját történetük van, a másikéi az élet kiszolgáltatottjai, akikkel elbánik a sors, és csak végzetük van, történetük nincs. A magyar novella legragyogóbb korszaka talán a két világháború közötti időszak, olyan írók, mint Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Móricz, Nagy Lajos, Szomory, Hunyady, Gelléri csak kivételes időkben jelentkeznek kortársakként, s a véletlenben nem könnyű felfedezni a törvényszerűt. Hiszen mindegyik különbözött a másiktól, más volt a világa, a világlátása, módszere, stílusa; közös bennük talán csak annyi - Kosztolányi vallomása szerint - "Más irodalmat akartam, mint az eddigi. Egy magyar literatúrát, amely ment a programtól... és akarata ellenére magyar."