Fiúk és apák – Kis magyar pszichográfia közép(en)haladóknak, kiegészítve néhány állambiztonsági adalékkal

Bár a szerző személy szerint nem történelmi szereplő, megélt néhány történelmi korszakot. Második világháború, „fényes szelek”, hidegháború, ’53-as „új szakasz”, ’55-ös „visszacsinálás”, ’56-os forradalom, kádári ellenforradalom, majd a ’60-as évekbeli „olvadás” a rá következő „visszafagyással”, a ’68-as „prágai tavasz” az azt követő „etnikai reneszánsszal”, majd a civil társadalom bontakozása a pártosodással, a rendszerváltozással és Fukuyama tévedésével…
E korszakok történései és kötődései voltak annak a „történelmi akadályversenynek” az állomásai, amelyen elbeszélőnknek végig kellett bukdácsolnia, hogy az ötvenes évek „rendszerkonform” családi, iskolai, politikai és kulturális légköréből kiszakítván magát, egy életen át keresse a maga útját és eszményeihez illeszkedő énképét.
Önemésztő hadakozása során elsősorban a különböző szintű apaképekkel kellett megküzdenie – értve ezen a politikaiakat éppúgy, mint vér szerinti apjának árnyékát, amely a tudós ember háború előtti humanista indulását követően túlságosan is egybesimult a háború utáni „faragott képekkel”.
Éles kontúrt ad a szubjektív emlékezésnek néhány „aktába írt” jelentés arról, „miről álmodozott” a szerző életének némely kritikus szakaszában. A személyes emlékek és az állambiztonsági dokumentumok együtt rajzolnak ki egy – ha nem is egészen tipikus, de mindenképpen jellegzetes – huszadik századi magyar értelmiségi életutat.