Részletek
Az élet döntések sora, s mindenki maga dönti el, hogy az álmait vagy a kiszámítható biztonságot választja-e. D. Tóth Kriszta regényének főhőse, Bora is meghozza a maga döntéseit, amelyek aztán nem csak az ő sorsát, hanem szeretteinek életét is alapjaiban határozzák meg. De vajon képes-e Bora időben belátni, ha rossz döntést hozott, és jóvá lehet-e tenni a mulasztásokat? A Jöttem, hadd lássalak lapjain nemcsak egy korszak elevenedik meg a maga teljességében, hanem a kollektív és átélhető emberi érzések is: a szerelem, a fájdalom, a gondoskodás. A kötet egy ember sorsának regénye. Ott kerül bele a csoda, hogy általa mindannyian a saját sorsunkra ismerhetünk rá. A Jöttem hadd lássalak történetét a szerző édesanyjának élete inspirálta, s ezáltal hihetetlenül személyes vallomás és búcsú is egyben. A kötet azonnal sikerkönyv lett, amikor 2013-ban először került nyomtatásba, most pedig új, átdolgozott kiadásban, a szerző előszavával kiegészítve jelenik meg. "A Nők Lapjánál pörgött a verkli, de amikor le tudtunk ülni kávézni, Kriszta mindig csillogó szemmel mesélt a tervéről. Hogy megpróbálja majd, hogy ezt tervezi: elengedett kézzel teker majd, behajt a távoli múltba, a fájdalmas és gyönyörű gyerekkorba. Számot vet majd, megkeresi önmagában az édesanyját. Talán lesz tanulság, talán nem. Biztattam, fúrjon le bátran. Hogy ennyire mélyről hoz majd fel leletet, magam sem gondoltam volna." Grecsó Krisztián D. Tóth Kriszta író, műsorvezető, főszerkesztő, a Forbes magazin szerint az egyik legbefolyásosabb nő a magyar médiában. A kilencvenes évek végén tűnt fel az RTL Klub képernyőjén, majd a Magyar Televízió szerkesztőjeként és brüsszeli tudósítójaként dolgozott. A Nők Lapja egyik legnépszerűbb szerzője volt, saját tévés show-műsort is vezetett. Két évtized után szakított a televíziózással, írt két regényt (Jöttem, hadd lássalak, Húszezer éjszaka), 2015-ben pedig létrehozta a WMN.hu online magazint és a hozzá tartozó YouTube csatornát. Az UNICEF magyarországi jószolgálati nagykövete és nem utolsósorban édesanya. Délután megkértem Borcsát, hogy borotváljon meg. Nagy szemeket meresztett rám, és eleresztett egy "mire készülsz, mama?" poént. Még nevettünk is. A halálra, lányom, a halálra. De nincs az az isten (még ha nincs is isten, de ha végül kiderül, hogy mégis van, akkor meg főleg nincs az az isten), hogy szőrös lábbal kezdjem a holnapot. "Nagy nap lesz holnap", írom neki a füzetbe a poénra a választ. És kacsintok egyet. Behozza a lavórt, benne langyos, szappanos vízzel. Belemártja a borotvát. Finoman a kezébe veszi az egyik bokámat, és a térdére fekteti a lábfejemet. Értőn és nagyon finoman csinálja, mintha valami méregdrága porcelánt tisztogatna. Jó nézni, ahogy törődik velem. Nem szólunk egy szót sem, ő koncentrál, nehogy megvágjon, új a penge. Én pedig iszom a pillanatot. Mit iszom, habzsolom! Nagy kortyokban teszem magamévá a látványt és az érzést, ahogy a lányom tisztogat. Minden receptoromat a lábszáram bőrére irányítom, százszorosan akarom venni a jeleket, ahogy hozzám ér a keze. Száraz a bőröm, hiába a sok szappan, sercen rajta a borotva. Borcsa ügyesen és gyorsan dolgozik, bárcsak lassítana kicsit. Itt és most megállítanám az időt. De legalábbis hosszabbításért könyörögnék, akkor is, ha fáj.
