Nézd, havasak a fák, tél van

„Rákényszerített, hogy eljátsszam, mintha felszínesen közelednék felé, mintha tényleg kihasználnám, mert ha kimutattam, amit érzek, elzavart, ha nem mutattam fel közönyt és távolságot, az ajtaja küszöbéig sem jutottam el. Hogy ő mit érzett irántam, mindenkinek rejtély volt, leginkább neki.”
Lehet-e érvényesen beszélni a szerelemről? Meg tudja-e találni egy 21. századi író – aki saját történetének narrátora és szereplője is egyben – azokat a kerülőutakat, amelyek segítségével elmondható a szerelem, vagy akár a halál, akár a felnőtté válás utolsó szakaszának fájdalmas beavatása?  Horváth László Imre első kisregénye erre tesz kísérletet – egy többfelé ágazó szerelmi történetet olvashatunk, melyet ebben a második, átdolgozott kiadásban hátborzongató mélységű versekkel is bővít a szerző.