Részletek
A világ egyik legnagyobb zongoraművésze volt, de az önéletrajzírással sem állt rosszul. Nem vezetett naplót, így kénytelen volt megelégedni a memóriájával, és meg is bízhatott benne. Bőbeszédű emlékező, ám volt honnan merítenie: az élete csupa kaland és csupa zene. Igyekezett nem válogatni az emlékeiből, mindent meg akart írni, ami csak az eszébe jutott, és példátlan emlékezőtehetsége gondoskodott arról, hogy lehetőleg semmi se maradjon ki ebből a gazdagon áradó memoárból. Fényképszerűen látja az elmúlt évtizedeket, el nem téveszt egyetlen nevet vagy dátumot sem. Még a szalonbeli hölgyek szemének színét, a bibircsókok helyét is megtudjuk. Persze sokszor gyanút fogunk, hátha szépen kikerekíti a történetet, és a hiányzó részeket a képzeletére bízza. Ha erre gyanakodnánk, akkor olvassuk úgy, mint egy regényt – beláthatatlanul sok szereplővel –, amelyben mindenkit stendhali precizitással jelenít meg.
Rubinstein kozmopolita; kitárt lélekkel járta a világot, és mindazt megírta, amit arról a világról fontosnak gondolt. Rendkívül sok emberrel hozta össze a sors és a történelem, így azután az az érzésünk támad, hogy vele együtt újra bejárjuk a tizenkilencedik és a huszadik század fordulójának három évtizedét. Thomas Mann, aki ugyancsak kedvelte a világot, természetesen összefutott vele – Amerikában két európai –, föl is figyelt rá. „Hat nyelvet beszél – ha nem többet. Utazási élményeivel színezett, rendkívül mulatságos jellemábrázolásokkal tarkított csevegésével ugyanúgy csillog a szalonokban, mint ahogyan roppant művészi képességével csillog a világ minden országának hangversenypódiumain” – jellemezte. Így azután ezt a könyvet olvasva úgy érezhetjük magunkat, mintha Thomas Mann mellett ülnénk egy vacsorán vagy egy délutáni teán társalogva.
