Pénelopeia

„Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe se jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek oda magam mellé.
Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.”

Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja?

Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.

„…amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra – aztán elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát, és végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit?” (Könyvvizsgálók blog).