Részletek
1977-ben a Műcsarnokban megrendezett Székely Aladár-fényképkiállítást egy frissen végzett muzeológus nyithatta meg. A nagy megtiszteltetés hatása alatt fogalmazódott meg benne a szándék, hogy egyszer kötetbe gyűjti az írók és művészek barátja legszebb felvételeit, méltó emléket állítva egy nem mindennapi emberi-művészi teljesítménynek. Azóta 26 év telt el, Székely fotói a legtöbb irodalomtörténeti mű elmaradhatatlan kellékeiként jelentek meg, nélkülük nem nézne szemünkbe ismerősként Ady Endre, Csinszka és az Édes, nem bírnánk Babits tüzes prófétai tekintetét, Kaffka Margit szuggesztív pillantását, az ifjú Móricz Zsigmond félszegen álló telt alakját. Képei lassanként feltámadnak, s mint a művész életében oly sokszor, átlépik az országhatárt és megmérettetnek a külföldi pályatársak legjobbjaival. Egyre megalapozottabban remélhetjük, hogy hamarosan felfedezi talán a művelt külvilág is, miszerint egy távoli alföldi kisvárosból induló magyar fényképész tehetsége, tanulmányai és ismeretei révén, továbbá a különböző hatások integrálása eredményeként meghaladta saját mestereit, és a legnagyobbak táborához csatlakozva az európai fotóművészet élvonalába emelkedett. A terv megvalósítását nem kevésbé inspirálta az a tény, hogy bár Székely szerepét a modern magyar fotóművészet megteremtésében kortársai egyértelműen úttörő jelentőségűnek nevezték, jelentősebb publikáció Dávid Katalin 1968-ban megjelent kis kötetén túl mindmáig nem született róla. Műtermét a háború során bombatalálat érte, s a becsapódás következtében oeuvre-jének jelentős része elpusztult. Csupán kis hányadát költöztethette magával egyedül maradt felesége a rokonokhoz. Jóval Székely Aladárné halála után, az 1970-es években gondolt arra a rokonság, hogy megszabadul a sérülékeny üveglemezek tucatjaitól, a nehezen tárolható nagy méretű fotóktól, s közgyűjteményben helyezi el azokat. Elsősorban erre alapozhatjuk ismereteinket, miközben tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy mennyire töredékes ez a kollekció.