Részletek
A színház kultúrában betöltendő szerepe, finanszírozásának mértéke újra társadalmi viták középpontjában áll. Ezt a napjainkban érzékelhető színházi modellváltást törekszem kultúrtörténeti kontextusba helyezni a két világháború közötti magánszínházi működés feltételrendszerének és szakmai érdekvédelmi szerveződéseinek áttekintésével. A szaktanulmányokból álló kötet levéltári alapkutatásra épül: a Budapesti Színigazgatók Szövetségének az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában található, az 1918- 1942-es időszakot felölelő anyagára, valamint a Vígszínház szintén ott őrzött iratanyagára támaszkodik elsősorban. A cél, hogy a vígszínházi vezetés és a pesti magánszínházi igazgatók szervezetének kulturális rezilienciáját, a kihívásokra reagáló alkalmazkodási technikáit döntően nem nyilvánosságnak szánt, eddig ismeretlen szempontokat tartalmazó jegyzőkönyvekből, belső dokumentumokból ismerhessük meg.
A transznacionális színháztörténet szemszögét alkalmazó tanulmányok nem elsősorban alkotók (színészek, rendezők), hanem a magánszínházak működését, profilját, repertoárját döntően meghatározó magyar és külföldi tulajdonosok, bérlők, színigazgatók tevékenységének és szakmai hálózatának vizsgálatát célozzák. Hiszen a Budapesti Színigazgatók Szövetségének vezetőségét alkotó, tőkével rendelkező vagy tőkéstárssal működő színigazgatók nyerték el a székesfővárostól a koncessziót, ők szerződtették és fizették a művész- és kiszolgálószemélyzetet. Gyakran ők döntöttek a bemutatandó darabok lekötéséről, befolyásolva ezzel a repertoárt és a befogadói ízlést. A mindig kiemelt jelentőségű fővárosi színházi életben az állami támogatást élvező Nemzeti Színház önmagában nem lett volna képes külföldön is piacképes produkciókat létrehozó színházi ipart fenntartani, és partnerként bekapcsolódni a kozmopolita szórakoztatóipari hálózatokba.
